London fölött már alkonyodott. Smithék háza előtt egy ezüstszínű autó állt. Pár percig teljes csend volt, majd a kocsiból egy magas alak szállt ki. Odament a kapuhoz, és becsengetett.

- Ki az? - hallatszott egy erőteljes hang.

A sötéthajú, középkorban levő férfi felsóhajtott.

- Én vagyok az, Zsuzsa.

Lassan, tétovázva nyílt az ajtó. Mögötte egy meggyötört arcú, a férfitől sokkal alacsonyabb asszony jelent meg.

- Mit akarsz? - kérdezte.

- Elviszem a lányt.

A nőnek ideges fintorba torzult az arca, de nem szólt semmit. Felkiáltott az emeletre:

- Gabrielle! Itt van apád, gyere le!

Fentről motoszkálás hallatszott, majd gyors léptekkel robogott le valaki.

- Apa! - hallatszott a vékony hang, majd a férfi egy sötétbarna hajzuhatag áldozatává esett. - Hova megyünk?

- Moziba, édesem - válaszolt a kérdezett.

- De jó! - örvendezett Gabrielle, és pár perc múlva kézenfogva távozott apja és lánya. Az egyedül maradt asszony gúnyosan mosolyogva bámult utánuk, majd ezt suttogta:

- Vidd csak kedvesem, jövő héttől úgysem lesz alkalmad látni.

Pár óra múlva a sötét éjszaka csendjétől kísérve, boldogan aludt egy lány. Nem számított rá, hogy másnap egy felettébb kellemetlen meglepetés éri.

--------------------------------------------------------------------------------------

- Nem akarok iskolába menni.

Folyamatosan ezt a mondatot motyogtam az ágyban, de nem történt semmi. Nem jött az apokalipszis, nem szabadultak ki a fenevadak az állatkertből, szóval ez is egy szokásos, unalmas hétköznapnak indult.

Lentről Anya hangját hallottam:

- Gabrielle, felkeltél?

- Igen! - kiabáltam vissza.

- Siess, nehogy elkéss az utolsó iskolai napon!

Utolsó iskolai nap? Miről beszél Anya? Gyors pillantást vetettem a naptárra, és meglepődve konstatáltam, hogy igaza van: ma van az utolsó nap. De ezt még végig kell szenvednem - jutott eszembe, és kiugrottam az ágyból. A szekrényből kivettem a kedvenc ruhadarabjaimat - egy fekete nadrágot egy piros felsővel - és magamra kaptam. Egy negyedórán belül már házon kívül voltam.

Szokás szerint besétáltam az iskolába, ahol már vártak a fiúk: James és Jason. Ők ikrek voltak. Mindkettejüknek csokoládébarna szeme és hollófekete haja volt. Az összes lány odavolt értük, ezért büszke lehettem magamra, hogy én vagyok a legjobb barátjuk.

- Sziasztok - köszöntem halkan.

- Utolsó nap - jelentette ki James és megölelt.

- Ugyan már, még látjuk egymást nyáron. Meg persze jövőre is - nevettem, de ők valami miatt elcsodálkoztak.

- Gabie, te nem tudod? - kérdezte Jason.

- Mit? - most mi van velük?

- Azthittem elutaztok.

- Mégis hova utaznánk? - kérdeztem hitetlenkedve. - Tudjátok hogy soha nem megyünk sehova.

- Én tudom hova mentek - mondta James.

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

- Magyarországra.

Megjegyzés: 2. fejezet várható jövő hét szombaton!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.