- Gabrielle, hozd a csomagokat, indulunk! - hallatszott lentről Anya hangja.

Felsóhajtottam. Körülnéztem az ijesztően üres szobában, majd elmotyogtam az utolsó mondatomat a házban:

- Viszlát, London.

Leszaladtam a lépcsőn, ahol Anya már várt a taxi előtt. Becsaptam magam mögött a kocsiajtót, és elindultunk a repülőtér felé. Végig remegtem belül, annyira sírtam volna egy jót, de nem lehetett. Mióta szánalmas vesztesnek lettem kikiáltva, már nem sírtam. Nem volt értelme. Sem Apával, sem az állítólagos barátaimmal nem beszéltem. Úgysem érdekeltem őket, akkor meg minek legyek a terhükre?

Kiszálltunk az autóból. Rengeteg ember volt ott, és úgy éreztem hogy mindenki engem bámul.

- Már megint borzalmasan festesz, legalább felöltözhettél volna normálisan - sziszegte jó édesanyám, miközben besétáltunk a reptérre.

Végül is érthető volt. Reggel magamra rángattam egy szakadt farmert, ami ráadásul szűk volt rám, és egy ezer éves felsőt. De már nem érdekelt. Nem érdekelt semmi.

- Nézd, ott van apád - suttogta Anya izgatottan, és igaza volt. Megpillantottam apát a repülőtér másik végében. Szeretettel nézett rám, és az agyamon átfutott a gondolat, hogy ő az egyetlen ember, aki szeret engem. Hirtelen felindulásból a karjai közé rohantam. Nem tolt el magától, ugyanúgy ölelt át mint tíz évvel azelőtt, mikor legutóbb elváltunk. Megéreztem a finom illatot, és az az érzés kapott el, hogy örökké ott akarok maradni. Ott, annak az embernek a karjai között, aki mindig mellettem állt, pedig annyiszor bántottam. Ő volt a legjobb ember akit ismertem, én mégis anyára hasonlítottam, és ez mindig fájt egy kicsit. Hogy nem lehetek olyan önzetlenül jószívű mint ez a csodálatos ember.

- Apa, nagyon szeretlek - szólaltam meg, és éreztem hogy mindjárt bőgök. 

- Én is kicsim, de most indulnod kell - jött a válasz.

Ijedten néztem fel. Apa sírt. Hatalmas könnyekkel, fájdalmasan, úgy ahogyan még sohasem láttam. Időm sem volt szólni, vagy legalább elköszönni, anya elrángatott, és pillanatokon belül már a repülőn ültem. Ahogy lassan elhagytuk Angliát, nem néztem oda inkább, becsuktam a szemem és úgy tettem mintha aludnék. Így anya sem fecsegett, és a körülöttem levő zaj is tompult egy kicsit.

Elaludhattam, mert egy durva kéz kezdett el költögetni. 

- Gabrielle - szólongatott anya. - Gabrielle! Kelj fel, megérkeztünk.

Lekászálódtam a gépről, majd körülnéztem. Hideg levegő csapott az arcomba.

- Otthon vagyunk - suttogta anya könnyes szemmel, és egy taxi irányába rángatott. 

Éreztem, hogy egy új élet kezdődik számomra, de nem számítottam arra, hogy már aznap egy hatalmas meglepetés fogad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.