- Gabrielle, hozd a csomagokat, indulunk! - hallatszott lentről Anya hangja.

Felsóhajtottam. Körülnéztem az ijesztően üres szobában, majd elmotyogtam az utolsó mondatomat a házban:

- Viszlát, London.

Leszaladtam a lépcsőn, ahol Anya már várt a taxi előtt. Becsaptam magam mögött a kocsiajtót, és elindultunk a repülőtér felé. Végig remegtem belül, annyira sírtam volna egy jót, de nem lehetett. Mióta szánalmas vesztesnek lettem kikiáltva, már nem sírtam. Nem volt értelme. Sem Apával, sem az állítólagos barátaimmal nem beszéltem. Úgysem érdekeltem őket, akkor meg minek legyek a terhükre?

Kiszálltunk az autóból. Rengeteg ember volt ott, és úgy éreztem hogy mindenki engem bámul.

- Már megint borzalmasan festesz, legalább felöltözhettél volna normálisan - sziszegte jó édesanyám, miközben besétáltunk a reptérre.

Végül is érthető volt. Reggel magamra rángattam egy szakadt farmert, ami ráadásul szűk volt rám, és egy ezer éves felsőt. De már nem érdekelt. Nem érdekelt semmi.

- Nézd, ott van apád - suttogta Anya izgatottan, és igaza volt. Megpillantottam apát a repülőtér másik végében. Szeretettel nézett rám, és az agyamon átfutott a gondolat, hogy ő az egyetlen ember, aki szeret engem. Hirtelen felindulásból a karjai közé rohantam. Nem tolt el magától, ugyanúgy ölelt át mint tíz évvel azelőtt, mikor legutóbb elváltunk. Megéreztem a finom illatot, és az az érzés kapott el, hogy örökké ott akarok maradni. Ott, annak az embernek a karjai között, aki mindig mellettem állt, pedig annyiszor bántottam. Ő volt a legjobb ember akit ismertem, én mégis anyára hasonlítottam, és ez mindig fájt egy kicsit. Hogy nem lehetek olyan önzetlenül jószívű mint ez a csodálatos ember.

- Apa, nagyon szeretlek - szólaltam meg, és éreztem hogy mindjárt bőgök. 

- Én is kicsim, de most indulnod kell - jött a válasz.

Ijedten néztem fel. Apa sírt. Hatalmas könnyekkel, fájdalmasan, úgy ahogyan még sohasem láttam. Időm sem volt szólni, vagy legalább elköszönni, anya elrángatott, és pillanatokon belül már a repülőn ültem. Ahogy lassan elhagytuk Angliát, nem néztem oda inkább, becsuktam a szemem és úgy tettem mintha aludnék. Így anya sem fecsegett, és a körülöttem levő zaj is tompult egy kicsit.

Elaludhattam, mert egy durva kéz kezdett el költögetni. 

- Gabrielle - szólongatott anya. - Gabrielle! Kelj fel, megérkeztünk.

Lekászálódtam a gépről, majd körülnéztem. Hideg levegő csapott az arcomba.

- Otthon vagyunk - suttogta anya könnyes szemmel, és egy taxi irányába rángatott. 

Éreztem, hogy egy új élet kezdődik számomra, de nem számítottam arra, hogy már aznap egy hatalmas meglepetés fogad.

 A pasi és az arrogáns fia "befáradtak" anya után az ebédlőbe. Leültünk, és a szokásos rendszer következett: Anya folyamatosan beszélt, én pedig ültem és bámultam a szemközt levő falat. Máskor lehet hogy még el is mosolyodtam volna, de ez más helyzet volt. Itt az életem nagy része forgott kockán.

Néztem egy ideig Anyát, hogy milyen csinosan felöltözött és hogy mennyire nyal a palinak, aztán továbbsiklott a tekintetem a fiára, akit állítólag Johnnak hívtak. Ő is engem bámult, és amikor találkozott a tekintetünk, rámkacsintott. Vártam volna egy gyomorrándulást vagy valami hasonlót, de nem történt semmi. Ugyanolyan ellenszenvet éreztem iránta, mint azelőtt. Hátravetettem a hajam (erre Anya tanított) és úgy tettem mintha nem érdekelne.

- Hát persze - hallottam hirtelen ősöm hangját. - Gabrielle nagyon jó tanuló. Sok barátja van, rettenetesen népszerű, meg amolyan tanárok kedvence is. Igaz, kislányom? - fordult hozzám mosolyogva.

- Persze, anyuci - feleltem gúnyosan - Biztosan Magyarországon is így lesz, nem igaz? A kis angol ribanc aki közéjük tolta a seggét!

- Na de Gabrielle! - szörnyülködött, és én is rájöttem, mennyire bunkó voltam. De nem volt visszaút, a szavak és sérelmek csak úgy dőltek belőlem.

- Persze, intsd csak le! Végül is minden helyzetben csak ezt tudod csinálni, már megszoktam. Ha nem azt csinálom amit te elvársz, akkor jön a kiabálás. Szóval kezdheted is, ne kímélj.

- Gabrielle, kislányom! - sziszegte közbe.

- Ne sziszegj! - fogalmam sincs, mikor állhattam fel a székről, de egyszer csak ott álltam anya előtt és ordibáltam. - Tudod milyen érzés, mikor tizenhat év után elakarnak szakítani a helytől ahol felnőttél? Nem tudod! Jézusom, mit beszélek?! - horkantam fel. - Te nem is tudsz érezni. Nem is érted mi az! 

- Gabrielle, fejezd be! - sikoltotta. 

- Akkor mi megyünk is - szólt közbe egy riadt hang.

Mindketten az utazóirodás pasi (Brad)felé néztünk, aki ijedten állt az ajtóban, fia társaságában.

- Ne, kérem! - próbálta Anyám menteni a helyzetet. - Elnézést, a lányom kicsit fáradt, összeveszett az apjával is és...

A pasi tekintetét látva mindketten rájöttünk, hogy nem kellett volna ezt mondani. Brad és John kiléptek az ajtón, fülsiketítő csendet hagyva maguk mögött.

Körülbelül egy percig állhattunk egymással szemben, amikor Anya megszólalt.

- Miért kellett ezt? - kérdezte könnyes szemmel. - Mi lesz a jó híremmel?

Ha lett volna erőm, még erősebben kezdtem volna el ordibálni, de így csak leroskadtam az egyik székre, és vállat vontam. Anya már pólyás koromban sem tőrödött velem. Persze ezt nem mondta senki, de biztos vagyok benne. Mindig csak a pénz, a gazdagság, a hírnév érdekelte. Apát is azért hagyta el, mert nem volt elég pénze hogy eltartsa mindkettőjüket. Ezek után azt is el tudtam volna képzelni, hogy Anya már engem sem akart, csak éppen jöttem, aztán nem volt szíve elvetetni. Vagy már túl késő volt.

- Miért kell mindig mindenkiben hibát találnod? - folytatta suttogva. - Semmi nem elég jó neked. Azthiszed te tökéletes vagy, kislányom? Egyáltalán nem vagy az. 

- Anya.. - kezdtem, de közbevágott.

- Mindketten tudjuk hogy nem vagy népszerű. Egyszerűen csak ragadsz az emberekre. De ha már megvan ez a tulajdonságod, akkor használd is ki, ne csak az állítólagos barátaidra kapaszkodj, hanem befolyásos emberekre is! Így többet elérhetsz mint én! Pedig én...

- Tudom, Anya, de...- kezdtem megint.

- Én Apád nélkül éltem le közel tíz évet! Felépítettem ezt a házat egyedül, és közben munkám is volt! Rád is kellett vigyáznom. Bár ha jobban belegondolok, sokkal kevesebb gondom volt veled akkor, mint most. Akkor aranyos voltál...most szánalmas vagy!

Az utolsó mondattal adta meg a kegyelemdöfést. És amin a legjobban meglepődtem, valamint amit én sem képzeltem volna - később tényleg bebizonyosodott, mennyire szánalmas is vagyok igazából!

Három napja feküdtem céltalanul az ágyban. Minden percben kapcsolgattam a tévét, de még mindig nem tudott lekötni egyik hülye program sem. Apa nem jött vissza azóta hogy veszekedtünk, és Anya is csak a kaját hozta be naponta háromszor, majd gyorsan kiviharzott. Nem is zuhanyoztam az elmúlt napokban, csak döglöttem, és kizárólag akkor mentem ki, amikor vécére kellett. Véleményem szerint kimondottan szánalmas voltam.

Az így eltöltött harmadik napon azonban végre történt valami: Anya benyitott, és leült az ágyam mellé.

- Vendégeink érkeznek ma - mondta. - Szeretném ha normálisan felöltöznél, és az sem ártana ha kifestenéd magad, mert borzalmasan nézel ki.

- Kedves vagy - morogtam, mire szúrós pillantást vetett rám. - Kik jönnek?

Anya idegesen megköszörülte a torkát.

- Az utazási irodától jönnek...különböző lehetőségeket mutatnak be.

- Lehetőségeket mire? - kérdeztem gyanakvóan. Az utazási iroda nem jelentett jót.

- Kislányom... - kezdte zavartan - te is tudod, hogy el kell utaznunk.

- El kell? - ismételtem. - Miért kéne?

- Mert kell a levegőváltozás. Gondolom te is unod már Londont, ugyanúgy ahogy én, ezért gondoltam hazaköltözünk. Haza, az igazi otthonunkba. Ott születtél meg, és most visszatérsz oda. Nem örülsz?

Anya amatőr hazugságán még én is átláttam. Jól tudtam, hogy Apától akar engem elszakítani. Ezért inkább nem is szóltam semmit, inkább felálltam, és otthagyva anyát, készülődni kezdtem.

Miközben kiválasztottam a legszebb piros ruhámat az estére, peregni kezdtek a könnyeim. Próbáltam magamban elnyomni a torokszorító érzést, ami Anya borzalmas bejelentésével járt, de nem sikerült. Nem akartam elmenni. Nem akartam otthagyni Londont, azt a gyönyörű várost, amelyikben annyi álmom megvalósult. Ott volt James és Jason, a két bolond srác, akik a legjobb barátok voltak a világon. Ott volt Monique, a szőke primadonna, a leggyönyörűbb lány akit valaha láttam, és akit nagyon szerettem. Ott volt a hihetetlenül kényes és megdöbbentően gazdag Barbara, aki ugyan nem volt sem szép, sem okos, mégis a legnagyobb szíve volt mindőnk közül. Imádtam őket, az embereket, akik minden szerencsétlenkedésem ellenére szerettek, akik talpraesetten mellémálltak ha kudarcot vallottam, és akik tartották helyettem a hátukat, ha bajba kerültem.

Tartották helyettem a hátukat...Ez a mondat szörnyű felismerésként hatolt a szívembe. Soha egyetlen gondom sem volt, amíg ők ott voltak. Én pedig most itthagyom őket.

Időközben elkészültem az öltözködéssel. Végignéztem a tükörképemen, és megdöbbentem magamon. Az arcom beesett volt és sápadt. Jól mondta Anya: tényleg borzalmasan néztem ki. Megint a sírás fojtogatott, és elgondolkodtam azon, hogy érzékeny vagyok-e, vagy elmebeteg. Abban a pillanatban a második kategóriába helyeztem volna magam.

Hirtelen csengettek. Görcsbe rándult a gyomrom, miközben a könnyeket törölgettem az arcomról. Hangokat hallottam kintről, valószínűnek tartottam hogy megérkeztek a vendégeink, így kirohantam.

Anyám egy magas, harminc körüli, jóképű pasival beszélgetett. Mellette egy körülbelül velem egykorú fiú ácsorgott flegmán. Szőke haja hanyagul a szemébe lógott, ami más körülmények között lehet hogy megdobogtatta volna a szívem, de most nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy pár nap múlva elhagyom a házat. Közben pedig azon izgultam, hogyan fogom rendbehozni a rettenetes külsőmet. Ráadásul még el is híztam!

Anya rámpillantott, majd így szólt:

- Uraim, fáradjanak be az ebédlőbe.

Feldúltan rohantam keresztül a végtelennek tűnő úton, és kegyetlenül hullottak a könnyeim. Közben az agyamban képek váltakoztak: egy fehér ház előtt játszom egy szőke kisfiúval, vagy éppen az új kiskutyámat dédelgetem.

Az egyik emlék hatására megtorpantam. Feltűnt előttem apa magas alakja ahogyan anyával veszekszik, és összerogytam.

A térdemet dörzsölte a kemény föld, de nem érdekelt. Zokogni kezdtem, majd mikor már elviselhetetlenné vált a fájdalom, felkiáltottam:

- Nem megyek haza!!!

-----------------------------------------------------------------------------------------

 A kis utca csöndes volt. Minden ház ablaka sötét volt, kivéve egy piros épület ablakait.

Bent egy tizenhat év körüli lány feküdt, körülötte két férfi és egy nő állt.

Az egyik férfi orvos volt. Homlokát összeráncolta, és nagyot sóhajtott.

- Doktor úr, mi a gond? - kérdezte halkan az asszony.

- Egy kisebb ideg - összeomlás. Pihenjen sokat.

A nő összenézett volt férjével.

- Köszönjük, doktor úr - szólalt meg újra vékony hangján.

Amikor az orvos kiment, a másik kettő megint egymásra pillantott.

- Mitől történhetett ez? - kérdezte a férfi.

- El kell mondanom valamit - jött a válasz.

Aznap este Smithék otthonából csupa kiabálás szűrődött ki. A szomszédok akik ezt hallották, sajnálkozva tekintettek ki az ablakon, és ezt suttogták: Nem volt még ennek a családnak elég?

-------------------------------------------------------------------------------------

Hatalmas ágy, fehér falak. Mi történhetett velem? Hol vagyok? A szoba hasonlít Anya szobájára. Nem emlékszem mit csináltam legutoljára. Az utcán futkostam, aztán teljes sötétség. Jézusom, mit tettem vajon?

Miközben a plafont bámultam, kinyílt az ajtó. Apa jött be, kezében egy hatalmas tálcával. Rajta egy csomó finomság volt, de csak egy pillantásra méltattam. Inkább megszólaltam:

- Mi történt velem, Apa?

Leült az ágyam mellé, és megfogta a kezem.

- Jól vagy? - kérdezte, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

- Mi történt velem? - ismételtem kicsit hangosabban, hátha mostmár válaszol rá.

Tévedtem, nem válaszolt. Ehelyett mélyen a szemembe nézett. Ekkor eszembe jutott minden, és esztelen ordítozásba kezdtem:

- Apa, apa mondd hogy nem kell elmennem innen! Mondd hogy csak egy rossz álom ez az egész! Miért mondta James hogy elfogunk költözni?! Ráadásul honnan tudja? És én miért nem tudom? Válaszolj már! - a végére megint sírtam. Reméltem hogy apa nem kezd bele századjára  a "túl érzékeny vagy" dumába, mert egyáltalán nem érdekelt. Semmi nem érdekelt, csak választ akartam kapni a kérdéseimre. Teljesen össze voltam zavarodva.

- Kicsim, ezt anyáddal beszéld meg. Az a lényeg, hogy nemsokára elmentek Magyarországra. Valószínüleg örökre.

Olyan dühítő nyugalommal és ridegséggel mondta, hogy a zavarodottság mellé még az idegesség is társult.

- És mégis mikor akartatok szólni nekem? Majd az indulás napján, mikor úgysem tudok semmit visszafordítani? Vagy mikor?

Apa elkeseredett pillantásából láttam, hogy eltaláltam a lényeget. Ebben a pillanatban világosodtam meg. Anya nem akart nekem szólni. Egyáltalán. Már biztosan eltervezte az egész utat, talán be is pakolt. Körülnéztem a szobában csomagok után kutatva, majd mikor nem láttam jelét semminek, visszafeküdtem az ágyra.

- Miért megyünk vissza? Nem jó itt nekünk?

- Nem tudom, anyádat kérdezd.

- Ezt már mondtad! - kiabáltam újra. - Egyszer végre te is a sarkadra állhatnál!

- Kicsim...

- Tűnj innen!

A mélységes döbbenet tükröződött az arcán. Már meg is bántam amit mondtam, de nem akartam bocsánatot kérni.

- Kérlek, halgass...

- Nem hallod?! Menj el! Nem akarlak látni! Téged sem, és Anyát sem!

Apa felállt, és kisétált az ajtón.

Megjegyzés: Késtem a fejezettel, és össze is csaptam, ezért ne haragudjatok ha nem lett túl jó! Lájkokat és kritikákat megköszönnék!

London fölött már alkonyodott. Smithék háza előtt egy ezüstszínű autó állt. Pár percig teljes csend volt, majd a kocsiból egy magas alak szállt ki. Odament a kapuhoz, és becsengetett.

- Ki az? - hallatszott egy erőteljes hang.

A sötéthajú, középkorban levő férfi felsóhajtott.

- Én vagyok az, Zsuzsa.

Lassan, tétovázva nyílt az ajtó. Mögötte egy meggyötört arcú, a férfitől sokkal alacsonyabb asszony jelent meg.

- Mit akarsz? - kérdezte.

- Elviszem a lányt.

A nőnek ideges fintorba torzult az arca, de nem szólt semmit. Felkiáltott az emeletre:

- Gabrielle! Itt van apád, gyere le!

Fentről motoszkálás hallatszott, majd gyors léptekkel robogott le valaki.

- Apa! - hallatszott a vékony hang, majd a férfi egy sötétbarna hajzuhatag áldozatává esett. - Hova megyünk?

- Moziba, édesem - válaszolt a kérdezett.

- De jó! - örvendezett Gabrielle, és pár perc múlva kézenfogva távozott apja és lánya. Az egyedül maradt asszony gúnyosan mosolyogva bámult utánuk, majd ezt suttogta:

- Vidd csak kedvesem, jövő héttől úgysem lesz alkalmad látni.

Pár óra múlva a sötét éjszaka csendjétől kísérve, boldogan aludt egy lány. Nem számított rá, hogy másnap egy felettébb kellemetlen meglepetés éri.

--------------------------------------------------------------------------------------

- Nem akarok iskolába menni.

Folyamatosan ezt a mondatot motyogtam az ágyban, de nem történt semmi. Nem jött az apokalipszis, nem szabadultak ki a fenevadak az állatkertből, szóval ez is egy szokásos, unalmas hétköznapnak indult.

Lentről Anya hangját hallottam:

- Gabrielle, felkeltél?

- Igen! - kiabáltam vissza.

- Siess, nehogy elkéss az utolsó iskolai napon!

Utolsó iskolai nap? Miről beszél Anya? Gyors pillantást vetettem a naptárra, és meglepődve konstatáltam, hogy igaza van: ma van az utolsó nap. De ezt még végig kell szenvednem - jutott eszembe, és kiugrottam az ágyból. A szekrényből kivettem a kedvenc ruhadarabjaimat - egy fekete nadrágot egy piros felsővel - és magamra kaptam. Egy negyedórán belül már házon kívül voltam.

Szokás szerint besétáltam az iskolába, ahol már vártak a fiúk: James és Jason. Ők ikrek voltak. Mindkettejüknek csokoládébarna szeme és hollófekete haja volt. Az összes lány odavolt értük, ezért büszke lehettem magamra, hogy én vagyok a legjobb barátjuk.

- Sziasztok - köszöntem halkan.

- Utolsó nap - jelentette ki James és megölelt.

- Ugyan már, még látjuk egymást nyáron. Meg persze jövőre is - nevettem, de ők valami miatt elcsodálkoztak.

- Gabie, te nem tudod? - kérdezte Jason.

- Mit? - most mi van velük?

- Azthittem elutaztok.

- Mégis hova utaznánk? - kérdeztem hitetlenkedve. - Tudjátok hogy soha nem megyünk sehova.

- Én tudom hova mentek - mondta James.

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

- Magyarországra.

Megjegyzés: 2. fejezet várható jövő hét szombaton!

FIGYELEM EMBEREK!

Az eddigi verseimmel és irományaimmal kapcsolatban csak ennyit mondanék: Köszönöm szépen!

Köszönöm azoknak, akik bátorítottak és aztmondták folytassam a blogot.

Köszönöm azoknak a szívből gyűlölt és szeretett személyeknek, akik ihlették a verseimet.

Köszönöm azoknak az énekeseknek és énekesnőknek, akik segítséget nyújtottak dalaikkal a verseimhez.

Köszönöm azoknak, akik gyakran kattintottak a lájk gombra és a linkre amit folyamatosan rájuk tukmáltam.

Köszönöm mindenkinek, aki mellettem állt, de még azoknak is akik nem.

És a végére, csak hogy egy klasszikust (Kiss Ádám művész urat) idézzek: Köszönöm Istennek, a Hazának és Apának!

De most következik egy teljesen új fejezet a blog életében.

Sokaknak említettem már, hogy könyvet szeretnék írni, amit majd ki is szeretnék adatni. Addig azonban ki szeretném próbálni, mennyire népszerű.

Úgyhogy jó hírrel szolgálhatok (már akinek): A KÖNYV FEJEZETEIT MÁTÓL A BLOGRA FOGOM FELTENNI!

A könyv címe: Szelíd Álmok. Kezdem is, kívánok mindenkinek jó szórakozást hozzá!

Gabrielle.14

 Úgy látszik ez a szokatlan versek időszaka, mert ilyen verset sem írtam még. Tegnap este megnéztem a "8 mérföld" c. filmet, amiben Eminem szerepel, és nagyon komolyan megihletett. Ez a vers egy úgymond "fordítása" Eminem Lose Yourself c. zenéjének amit a filmhez írt. Köszönöm a művésznek a közreműködést, és remélem tetszeni fog! Respect Eminem!

Csak ott áll, nem tudja mit tegyen,

Röhögnek rajta, és hirtelen,

Megakadnak a szavak, nincs levegő,

Az ájulás közeleg, érzi ő.

Lehányta a pólóját, szinte vérzik,

A többiek pedig érzik,

Most ők nyertek, legyőzték,

Hogy miért áll ott, nem értik.

Azt tanácsolom veszítsd el magad,

Érezd már hogy nincsenek szavak,

Élvezd az életet amig csak lehet,

Mert elfogják rontani a létedet.

Ott van benned és neked a zene,

Veszítsd el magad mélyen benne!

Csak az tud segíteni ha nincs már más,

Csak a zene, hidd el jóbarát!

 Ez a vers nem a megszokott vers lesz tőlem. Nem írtam még ilyet, remélem senkinek a lelkivilágába nem gyalogolok bele. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. (Olvasás saját felelősségre, és elnézést a ronda szavakért!)

Takarodj előlem te undorító féreg,

Csak miattad bánom hogy még mindig élek.

Van bőr a képeden engem hibáztatni,

A körülötted levő embereket áltatni.

Takarodj előlem te utolsó senki,

Képes voltam neked szentül hinni. 

Undorodom tőled, ne is szólj hozzám,

Szégyellem hogy kinyitottam a szám.

Takarodj előlem te hazudozó szemét,

Az ember kiteszi érted a lelkét!

Sajnál, ápol, jót tesz érted,

És ezt kapja cserébe? Hát gratulálok neked!

Takarodj előlem te lelketlen gonosz,

Helyetted inkább az égő pokol,

Helyetted inkább bármi és bárki,

Csak ne kelljen többet veled találkozni.

U.I.:Erős idegzetűeknek gratulálok, gyengéknek pedig nyugtatót ajánlok.

Ja, és mellesleg ezt a verset LAKATOS ROLANDNAK ajánlom, az egyetlen embernek akit szívemből gyűlölök ezen a földön.

 Ezt a verset egy igazi legjobb barátnőnek, Gnandt Grétának ajánlom szülinapja alkalmából :)

Elkezdtem írni ezt a verset,

Lehet hogy csúnya, lehet hogy nyers lett.

De a te szülinapodra írtam,

Hogy tetszeni fog, abban bíztam.

14 évet betöltöttél,

Szinte már-már felnőtt lettél.

De messze van még az a kor,

Sok van addig víz és por.

Én mindig itt leszek melletted,

És ha a száz évet betöltötted,

Majd együtt emlékezünk,

Milyen volt együtt az életünk.

Boldog Szülinapot Gréta! ♥

 Ez az 5. versem, meg kell ünnepelni! :D Na de mindegy...szóval az első két sor SP "A nevem SP" című dalából való, a többit pedig ez ihlette.

Tudom te más vagy, nem az átlag,

De én nem látlak másnak, hiába vártad.

Mindenki téged szeret, odavannak érted!

De nálad csak a külső fontos, nem érted?

Ha valaki választana közülünk,

Rád esne a választás,

De kérlek mondd hogy szereted

És ez nem csak ámítás.

Én nem számítok neki,

Te vagy az egyetlen,

Aki megtudja hódítani,

Hogy jobb ember legyen.

De ha a te mérgedből kell táplálkoznia,

Neki sajnos elkell kárhoznia.

Bevallom őszintén félek,

Mert ő nem szeret mást, csak téged!

 Figyelem! Ez sem az én művem. Nem érdemlek érte semmilyen dicséretet. Aki pedig tudja, ki írta ezt, jelezze.

Egy madár a földön mindig rosszat jelent. 

Már amikor megpillantod, érzed azt a megfoghatatlan, füstös, kesernyés értetlenséget, mert nem oda való. Főleg nem arccal lefelé.

És nem egy varjú, akik olyan...örökéletűek.

Olyan varázsmadarak.

Kékesfekete tollán úgy csillognak a fény-pászmák, amik a fa lombján szűrődnek át, hogy elhiszed: csak alszik.

Pedig tudod, hogy nem. 

A legborzasztóbb, hogy bár puha avarágyon pihen, nem felfelé néz. Az égre.

Felfelé kéne nézni, még ha üveges szemekkel is, a felhőkbe markolni a lábaival...Amikor repült, a hátán vitte az eget. Most hogy már nem él, többé nem teheti. 

Most az égbolt nyomja le őt a földre.

Arccal lefelé...

 Kiemelten figyelmébe ajánlanám olvasóimnak, hogy EZ AZ IROMÁNY NEM AZ ÉN MŰVEM! Nem én alkottam, tehát nem zsebelek be érte semmilyen dicséretet. Nem tudom ki írhatta, régen olvastam és leírtam egy füzetbe. Most megtaláltam, és mivel nagyon tetszik, úgy gondoltam, megosztom veletek is. Ha valaki esetleg tudja, kinek a műve ez, az jelezze.

Tavasz.

Menthetetlenül...

Elgondolkodva mész, belefúlva a víziókba, ötletekbe, és akkor a Hang. Az az összetéveszthetetlen,tudod? Amire bárhol felkapod a fejed.

Deszkacsattogás, a déli fényorgiában.

Két srác, de ezt már csak akkor látod, amikor áhitattal fordulsz hátra...Igen. Két kapucnis, hátitáskával...és gördeszkával.

Egy járgány kettejüknek...Játékosan cserélgetik. Ki-ki saját trükkjeivel halad előre, és úgy fogy a táv, hogy észre sem veszik.

Önfeledt kergetőzés: csak ők vannak, meg a deszka. És az út.

Amit le kell gyűrni, pedig a gép alá simul. Mégis ellenfél. Kemény, határozott. Megvezet, ha hagyod. Uralni kell...Beledőlni a lendületbe, két keréken húzatni, ki tudja hosszabb ideig.

Úgy versengenek egymással, hogy nincsenek tudatában. Megosszák a boardot, úgy közös...Mégis egymás ellen vannak vele. 

Amikor gáz van, mert megindul, repül ki az egyik alól...A másik nevetve kapja el. A fiút, nem a járgányt. Mert azért barátok. Naná.

Hisz egy deszkán osztoznak.

 Egy kicsit debil vers a mai, elég sok ismétléssel, de azért remélem tetszik :)

Istenem, mit alkottál?

Természetet, gyönyörűt.

Istenem, mit alkottál?

Fákat, füvet, ékes gyűrűt.

Istenem, mit alkottál?

Hegyet, völgyet, szépséget.

Istenem, mit alkottál?

Zenét, rajzot, művészetet.

Istenem, mit alkottál?

Engem és a szerelmemet.

Istenem, mit alkottál?

Az érző, tiszta szívemet.

 Előre bocsátom, hogy a következő verset Katy Perry E.T. című száma ihlette meg. Utólag is köszönöm a művésznőnek a közreműködést :D

Csak egy furcsa látomás,

Hazugság és megcsalás.

Valódi vagy nem? 

Ez a szerelem.

Méreg és szenvedés, 

De akkor is kell!

Méreg és gyönyörűség,

Add meg ha kell!

Egyetlen érintés

Hidd el, elég lenne.

Egyetlen érintés,

Hogy érezzem:

Van értelme.

 A szerelem csak megragad,

Majd széllel szemben elszalad. 

Ha nem hallom majd hangodat,

Elfelejtem arcodat.

Kit régen szívből gyűlöltem, 

Most szívből újra szeretem.

Nincsen tél, nincsen nyár,

Nélküled nincsen már.

Csak veled lennék egyedül,

Ha a tücsök hegedül.

Csak veled lennék örökre,

Ha szíved engem szeretne.

 Kínzó álmok, hatalmas vágyak

Veletek mit csináljak?

Szenvedek éjjel-nappal,

Fekszem s kelek gondolatoddal.

A legrosszabb az egészben

Hogy nem tudom mi jár a fejedben.

Ha tudnád mennyire szeretlek

Velem lennél esetleg?

 Újabb rossz, szerencsétlen, fárasztó és stresszes nap. Tudod, te is tudod, amikor azt érzed hogy eltorzultál, hogy már nem az vagy aki régen voltál.

De hirtelen egyszer csak megjelenik a látóhatáron egy apró világosság, ami talán reményt hozhat a te napodba is. Nekem ez a legjobb dolog, ami valaha is történhet velem. Egy boldog, szinte már tökéletes nap, amikor biztos lehetek benne: minden csakis jól alakulhat.

Nevetgélve indultunk haza, amikor az agyában egy terv kezdett körvonalazódni. Nekem is elmondta.

-Szerinted sikerülni fog? - kérdeztem félve.

Ő azonban megnyugtatott. Azthiszem ez az ami miatt jól érzem magam a jelenlétében: megnyugtat engem, mintha olyasvalaki lenne aki mindentől megtud védeni és mindent eltud nekem intézni. 

Mikor beléptünk a mi házunknál talán kisebb, de otthonos kis lakásba, rögtön éreztem azt amit ilyenkor az ember érezni szokott: valami megnyugtató boldogságot, gyönyörűséget, és legszívesebben egésznap a kanapén heverészne, azon morfondírozva hogy neki miért nem sikerült ilyen házba költöznie.

Hosszú lenne megfogalmazni azt a sok szép élményt amit ennek a napnak a segítségével élhettem át. A lényeg az, hogy jó volt - rég nem volt ilyen jó napom, és ez nagyon boldoggá tesz. Aztán majd meglátjuk, mi lesz holnap.

 Milyen különös érzés...

Milyen különös érzések kavarognak benned, amikor meglátsz egy olyan embert, aki fontos számodra. Úgy érzed, van még remény, hogy még van valaki aki kimenthet abból az egyedüllétből amiben vagy.

Velem is ez történt tegnap. Unatkozva sétáltam a rengeteg ember között, amikor megláttam őket. Hárman voltak, de közülük csak egyiküket szólítottam meg. Nem bántam meg, mert végül megfordult és őszinte örömöt láttam az arcán. Ez volt a nap első boldog pillanata.

Aztán a nagy hőség után felmentünk egy olyan helyre ami mindig is a nyugalmat jelentette számomra. Most azonban tele volt emberekkel. Mindenki rohangált ide-oda, de nem félelemmel bekerített rohangálás volt ez, hanem a kifáradt, stresszes nép önfeledt szórakozása és menekülése a szürke hétköznapok elől.

Mi is ezt tettük. Menekültünk, mindegyikünk másba. Volt aki zenébe, volt aki táncba, de volt aki csak egyszerűen a másik tökéletes társaságába. Én talán kicsit mindháromba.

Talán az ilyen pillanatok adnak választ arra a kérdésre, hogy miért is érdemes élni. Feltöltik az embert, és erőt adnak még akkor is ha már végetértek. Mert végetért ez a nap, nem is akárhogy: a szórakozás legszebb formájával, a nevetéssel. A mindent elsöprő, gondatlan nevetéssel.

Tökéletes volt. És milyen különös érzés... :)